Hétfő

Hátralevő életem első napja!

Hátralevő életem utolsó napja!

Na most melyik hangzik jobban?

Igen, nagyon nincs jó hangulatom, mondanám, hogy depis vagyok, de ez nem lenne igaz. Egyszerűen csak nem jöttek eddig össze a dolgok. Olyan ez, mint a Medárd napi (na pont Medárd van) 40 napos eső alatti időszak. Először még azt hisszük, hogy jé, csak pár napig fog tartani, de mondjuk a 28. napon  már rémesen elegünk van az egészből.

Nos ez az időszak nekem már több, mint 1 éve tart. Igen tudom, van akinek már  120 éve rossz a közérzete, de most igazából nem érdekel.

Most vagy meghalok, vagy végre magamra figyelek. Hm. Kissé ferdítve: A Létem a Tét!

A fene ott egye meg: mindig is 100 évig akartam élni, erre hosszú-hosszú hetek óta ringatódzik bennem a gondolat: elmenni arra az ismeretlen másik világba. És még csak nem is fáj ez a gondolat.

ÚrIsten, én ilyeneket írok, én, aki a jég hátán is simán elvolt eddig.

A baj csak ezzel a fránya eddig-el van. Mert most nem vagyok el a jég hátán, úgy igazából sehol sem vagyok el. Mert komolyan mondom, minden napra jut valami baromság, pontosabban fogalmazva valami kis – nagy anyagi veszteség. Ó, igen, tudom az a bizonyos vonzás törvénye, mert ugye amire sokat gondolok, az jön be az életembe. Hm, hogy a fenébe lehet nem gondolni, arra ami van? Jön egy jó kis anyagi pofára esés, én meg széles vigyorral a képemen kiáltom, hogy hipp-hipp hurrá.

Na pozitív gondolkodók: csinálja meg már valaki!

Szóval – nagyon rosszul érzem magam. (De igazából meg az elmúlás gondolata miatt nem is annyira rosszul). Hú, most hallom, hogy de gondolj a gyerekeidre, meg a………………………….ezt Rátok bízom). Jó, gondolok a gyerekeimre, de ettől függetlenül sincs kedvem élni. Hát most mit csináljak, ez van.

Nos, azt az egyet elhiszem, hogy ha mindig más a fontos valakinek az életében és soha sem ő, akkor ne csodálkozzon azon, hogy eljön az az idő, amikor a Saját Életében is csak a sokadik lesz, és kapja a trutyit a fejére, nem cseppenként, hanem úgy istenesen dézsából.

Hát most vagy meghalok, vagy kiírom magamból.

Na, magamról:

Zabigyerek vagyok. Ó nem – ez nagyon jó. Higgyétek el!

Hm, nem volt sem apuka, sem anyuka, aki naponta bírta volna mondani, hogy “milyen hülye is vagy te kislányom”. Ugye! Van ám a szülőtlenségnek is előnye! Ezért aztán életem első 20 évében tutira nem is voltam hülye.

De. Szóval zabigyerek vagyok. Anyukámnak előttem volt konkrétan 4 abortusza – nálam meg beintett már neki a doki. (a 4 abortuszt röpke szűk 2 év alatt hozta tető alá). Nem volt mit tenni, jöttek az egyéb praktikák, imádkozások, “hozzáértő” asszony általi rám olvasás, stb, stb. De én kitartó voltam és nem hajlottam az anyai óhajnak megfelelni. (Ó, anyukám ettől még jó asszony, csak akkor abban az időben nem volt éppen a toppon, mert állítólag nagyon szerelmes volt jóapámba és ezért azt gondolta, hogy hátha az egyszer csak a gyerek miatt beadja a derekát – de nem adta, helyette anyukám adta be a derekát és vonult szépen az újabb és újabb angyalka csinálásra). Aztán velem is vonult volna.

Nagyjából szűk 8 hónapig bírtuk így együtt, amikor is végre majdnem” meg tudott tőlem szabadulni és 1,40 kg-mal a világra pottyantott. Hát igen, nem voltam valami kerek nagy baba. És itt jön a majdnem:

1965. Én világra potyogtam. És ekkor a PÁRT egyik főfőfő embere (nő volt a fáma szerint) kórház látogatást tett. Rám nézett, az akkori mini béka megjelenésemre és megesett rajtam a szíve. Mondjuk ezt csak én gondolom, mert hát tudni nem tudhatom. De a lényeg: 1965-ben ez szerintem egy lottó 5 telitalálat! Kiutalt íziben a szüleimnek egy másfél szobás összkomfortos akkor épült lakást a város közepén.  Hahaha, hogy legyen engem majdan hova haza vinni – normális körülmények közé. Ugye akkor még nem nagyon volt divat az összkomfort, meg a lakásokra is kellett várni pát 10 évet.

“Szegény” apám és anyám: konkrétan utálták egymást ekkorra már mint a (…………..). Apám meg sem látogatott engem, nemhogy együtt akartak élni, de látni sem bírták egymást. Jah, meg össze sem voltak házasodva. Erre ott álltak a full-os lakással és velem.

Állítólag, mit állítólag: tuti: kitört a háború végleg!

Mert, hogy kié is a lakás. (halkan jegyzem meg, szerintem az engem illetett volna, mert az én ványadt béka kinézetem hozta ezt össze). Szóval háború. De olyan, hogy egészen ma is tart. Mondjuk apám már 4 éve nincs ebben a földi létben, de ez mit sem zavarja szeretett anyámat abban, hogy letegye végre a fegyvert.

Hát a lakást anno ezért íziben el is kótyavetyélték fű alatt. És mindegyikük ment vissza a saját nyomorába.  De hát ott voltam én, mint megoldandó feladat. Nevelőszülőkhöz deportáltak. (persze csak halkan, hogy a párt meg ne tudja) Jó, erre az időszakra nem emlékszem. Fogalmam sincs, hogy milyen volt.

Első emlékem azért végül is mégis csak kötődik ide: Gangos épület folyosóján rémes ordibálás. Én valami harisnya félében állok a kővőn és nézek ki a fejemből meg nézem az ordibálókat. (nevelőszülők és szeretett apám). Aztán szeretett apám felkap és betesz a kabátja alá. Következő kép: ülünk a vonaton én meg lóbálom a cipő nélküli lábam és nézem a vonat ablakból elsuhanó téli táját. Nem rossz kép. És ma is bennem van: nem féltem.  Többre nem emlékszem.

(khm. az ok prózai, mármint szeretett apám felbukkanása: érdeklődött a párt, és hát elő kellett engem keríteni.)

Következő kép: Az utca.

Szeretett nagyanyámnál kötöttünk ki, mert, hogy szeretett apám nála lakott. Hatos ajtó, vécé 1, de az közös, mind a 6 lakásnak. (remélem érzitek a különbséget a másfél szobás összkomfort és e között). Szóval kép: este van és én várom haza a mamát, aki meglátogatta a rokonait falun. Csak éppen lekéste a vonatot. Én meg csak ott állok és várom, igaz mindezt az egyik “barátnőméknél”, és érzem, hogy nem jó ez így, mert ők már mennének lefeküdni, én meg ugye, hát útban vagyok. Ezért hazamentem a házunk elé. És persze aztán a mama is megjött, meg szeretett apám is.

Igen, tudom, este gyerek az utcán! Igen. Miért is ne: 3 és 4 éves korom között voltam, tehát éppen eléggé nagylány már ehhez a dologhoz.

Most persze hallom a felszisszenéseket, de ez egy ilyen világ volt. Igen. A barátnőm szülei a mamám, az apám. Nekem ez volt természetes.  És jó. Nagyon jó. Komolyan.

Mert ami nincs, az nem tud hiányozni. Mondjuk a szülői szeretet. Nem tudod milyen – nem hiányzik.

Na egy kis szösszenet: másodikos általános koromban pár napot hiányzott az egyik kislány az osztályból. Az ok: biztosan romlott volt a párizsi. Én meg néztem ki a fejemből: mi a manó az a párizsi? Mivel nem tudtam addig a létezéséről így nem is hiányzott.

Na megyek, hátha lesz holnap is.

Jó éjszakát.

2015.06.08. 20.53.